Római vallások
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az ókori Róma fennállása alatt sok vallási kultusz befolyása alatt állt, melyekből sokat átvett, ezek részleteit ismerteti ez a szócikk. A római istenségekről részletesebben a római mitológia cikkben olvashatsz.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Városalapítás kora
A Rómát alapító latinoknak a vallása földmûves természetvallás volt, ami az indoeurópai vallási világból ered. Totemizmus (pontosabban animizmus) figyelhető meg, hisz a monda szerint Romulust és Remust egy farkas és egy harkály táplálta. A túlvilágról a rómaiaknak mindvégig homályos elképzeléseik voltak, mindenesetre az ősök szellemeit mélyen tisztelték, igyekezték kiengesztelni őket. A házi oltárokon, melyeknek papja a családfő volt, naponta áldoztak kisebb ajándékokkal, étellel, gyümölccsel, kevés borral vagy olajjal.
Az etruszk és görög vallási hagyományok befogadása előtt a rómaiak úgynevezett numeneket imádtak, akiknek mintegy szellemekként nem volt konkrét megjelenési formájuk, csupán szerepükre utaló nevük:
- a házi istenek: Lares, Penates, a Larvae, a család és a ház védelmezõi, a küszöb és a falsarok istenei, Vesta, a házi tűzhely istennője, Janus, a ház falainak és kapujának őrzője.
- a természeti istenek: a vetések oltalmazója, a földművelés patrónusa Saturnus, aki Ceres gabonaistennel együtt gondoskodik arról, hogy népének legyen mit ennie. Pomona a gyümölcsök védőszelleme, Faunus a nyájak, az állatok gondját viseli, Liber a szõlõművelés, a bor istene, Flora a virágok istenasszonya, Neptunus pedig a folyók és tengerek ura, Vulcanus a tűz istene.
Jupiter, az égbolt ura, aki villámként jelenik meg, később főistenséggé vált.
[szerkesztés] Mars kultusz
A rómaiak elõszeretettel nevezték magukat „Mars népének”, neki szentelték a március hónapot (Martius = harcias), amely eredetileg a kalendárium legelsõ hónapja volt. Ugyanakkor mint hadistennek, a városfalakon kívül, a Mars-mezőn emeltek templomot, mivel a fegyveres hadak nem vonulhattak be a város területére. A legelsõ templomot tudomásunk szerint Kr. e. 336-ban emelték a Porta Capenánál, ahol a sereg hadba, a lovasság pedig az éves parádéra szokott indulni.
Egyesek kétségbe vonják, hogy Mars eredetileg is hadisten volt-e, vagy inkább a féktelen, vad természet égi megszemélyesítõje. Áldozati állata lehetett ló, bika vagy farkas; de neki szentelték a furcsa „disznó-juh-ökör”-áldozatot is (suovetaurilia), amelyet Róma határain ötévente a rituális tisztítás alkalmával kellett elvégezni (lustrum).
Mars jelképe a király palotájában (Regia) őrzött lándzsa volt. Ugyanitt őrizték azt a tizenkét pajzsot, melyek közül az egyik a monda szerint Róma legyőzhetetlenségének záloga, az égből hullott alá, tizenegy másolatát pedig Numa Pompilius király parancsára készítette el egy tökéletes tudású kovács, Mamurius Veturius, hogy az ellenség ne tudja az eredetit felismerni és ellopni. A csatába induló hadvezér Marsot segítségül híva megrázta a dárdát és a pajzsokat. Nagy baj előjelének tartották viszont, ha azok maguktól mozdultak meg. E szent ereklyék őrzője a saliusok papi testülete volt, Mars ünnepein ők vitték a pajzsokat és járták a haditáncot Róma-szerte. Énekük refrénjeként azt kiáltották: „Mars, virrassz!” (Mars vigila!) Amikor véget értek a háborúk, Marsnak a quadriga-versenyeken győztes lovak közül áldoztak fel egyet. A ló koponyájáért megvívott egymással két városnegyed, s a küzdelem kimenetelétől függően a gabonával felékesített koponyát vagy a Regiában tûzték ki, vagy a Mamilius-bástyán. A mén vérének tisztító erõt tulajdonítottak, ezért azt a Vesta-szűzek templomában õrizték.
[szerkesztés] Vesta kultusza
Vesta női istenség volt a házi tűzhely őrzje. Numa Pompiliust tartják a Vesta-szüzek rendjének megalapítójának. Őket a főpap (pontifex maximus) a legelőkelőbb családok gyermekeiből válogatta ki; ők ápolták kerek szentélyükben a mindig égő szent tüzet, őrizték a város Palladiumát (Pallasz Athéné szent képét) és az állami Penateseket. A Vesta-szüzeket már kislány korukban 30 évre föleskették, ők szigorú elzártságban a Vesta-szüzek palotájában éltek, és különleges előjogokat élveztek, kegyelemkérő szavukat még a halálra ítélt bűnös érdekében is meghallgatták. Azonban ha elvesztették szüzességüket, élve temették el őket egy üregbe. Fennmaradt a neve Vibidiának és Maximának, ez utóbbi portréját a Forum Romanumon, a Vesta-szüzek házában találták meg.
Róma alapításának mítosza szerint Romulus és Remus anyja egy Vesta-szűz, Rhea Silvia volt.
[szerkesztés] Főistenségek kialakulása
A rómaiak szemében mindig is fontos volt a túlvilági, az emberfeletti hatalommal bíró erők kegyeinek elnyerése, a fennálló hatalom igazolni igyekezett az istenekkel való jó viszonyát, sőt a császárkorban magukat a császárokat is isteni színben tüntették fel. Így a római államnak mindig is volt hivatalos vallása: meghatározott istene(i), szertartásai, ceremóniái.
[szerkesztés] Jupiter-Mars-Quirinus triász
Róma városának megerősödésével a vallás is hierarchikussá alakul, és nagyságának igazolásaként az istenekkel való viszonyát pontosítja. A pantheon klasszikus formájának kibontakozásával az istenek világának élére három 'nagy isten' került: Jupiter közöttük a legfontosabb, akit istenkirályként a villámlás urának, de az államélet védnökének is tekintenek. Mellette áll Mars, a férfierõ, a harc és a termékenység istene, de a háborúk patrónusa is. A harmadik fõisten Quirinus: a római polgárok közösségének és békés gazdálkodásának égi védnöke, a napi munka sikerének oltalmazója.
[szerkesztés] Jupiter, Júnó és Minerva
Az i. e. 6. századtól új korszak kezdõdött a latin vallási kultúra történetében. Róma ebben az idõben etruszk befolyás alá került, ez pedig vallási téren is éreztette hatását. Jupiter megõrizte vezetõ szerepét az istenek világában, sõt ekkor épült központi szentélye a Capitolium dombon, amely a hivatalos, "állami" kultusz központjának számított egészen a keresztény idõkig. Ebben a korszakban tűnnek fel a 'nagy istenek' csoportjában nõalakok: Juno, Jupiter felesége a családi otthon patrónája és Minerva, a tudomány és a mûvészet istenasszonya; velük szemben Mars, most már mint hadisten megõrzi jelentõségét, Quirinus kultusza azonban fokozatosan háttérbe szorul.
[szerkesztés] Jóslás
Az előjelek tiszteletben tartása a rómaiak vallásának különösen jellemző vonása volt, aki ezeket helyesen értelmezni tudta, az nagy tiszteletnek örvendett, a jóspapoknak busás jövedelmet és nemegyszer jelentős politikai befolyást biztosított. A jósok a csodás előjeleket megfelelően értelmezhették, illetve néhányuk közvetlenül is kapcsolatba léphettek az istenekkel. Egy jóslat csak akkor teljesülhetett, ha mindent előírás szerint csináltak.
Az ókorban különösen nagy tiszteletnek örvendett három jósnő, mégpedig az erüthrai vagy marpésszoszi, a delphoi és végül a cumaei. Cumae (görögül: Kümé) jósisten volt.
[szerkesztés] Madárjósok
A madárjóslásnak nagy hagyománya volt az ókori Rómában. Minden templom vagy pap felszentelésénél (inauguratio) jelen voltak az augurok (madárjósok). Népgyűlést csak akkor lehetett tartani, ha az augur kedvező jóslatot hirdetett. Ha egy felszentelt helyet fel akartak számolni (például a Capitolium felépítésénél), akkor ahhoz is madárjós közreműködésére volt szükség (érvénytelenítés - exauguratio).
Az augur vagyis madárjós jósolt rendkívüli égi jelekből (napfogyatkozás, csillaghullás, szivárvány stb.), a madarak repüléséből, hangjából. A madarakat két osztályba sorozták: olyanokra, amelyek hangjukkal adtak jelt, mint például a holló, bagoly, harkály, kakas, és olyanokra, amelyeknek repülése és száma volt a jóslás alapja, mint a sas, ölyv, galamb.
Hadviseléskor, ütközet előtt abból jósoltak, hogy a ketrecbe zárt tyúkok hogyan esznek. Ha gyorsan kiszaladtak ketrecükből, és oly mohón ettek, hogy egy-egy szem kiesett a csőrükből, azt jó ómennek, jó előjelnek vették.
Attus Navius madárjóst nagy becsben tartották, halála után szobrot állítottak neki Rómában.
[szerkesztés] Madárjóslat
Az augurium vagy auspicium maga a madárjóslat. A jóslások alapja valamely jó vagy rossz isteni előjel (prodigium) bekövetkezése, azaz szokatlan vagy megmagyarázhatalan környezeti jelenség, melyből az istenek szándékára lehet következtetni egy üggyel kapcsolatban. A lituus - a madárjósok csomótlan, görbe botja a jóslások fontos kelléke, mert ezt mutatópálcaként használva nagyobb csoportok is nyomon követhették a jóslás folyamatát. A jóslások felszentelt (inauguratio) helyen zajlottak, ahonnan általában jó kilátás nyílt, és oltár is található volt. A jós a botjával megjelölte az égtájak határait, elmondta az égtájak aktuális jelentését majd hangos fohásszal kérte egy istent, vagy az isteneket, hogy adjanak jelet. Ezután figyelték, merről tűnnek fel madarak, vagy valamely égi jel, pl. dörgés.
[szerkesztés] Béljóslás
- Lásd még: Haruspex
A béljóslás, latinul haruspicium kevésbé kedvelt volt, mint a madárjóslás. A béljósok, vagyis haruspexek egészen a birodalom hanyatlásáig hivatalos tisztet töltöttek be a római állam vallási szervezetében. Halikarnasszoszi Dionysios szerint Rómában már Romulus idejétől kezdve léteztek haruspexek, ám a szerzők zöme a bőséges forrásokra hivatkozva etruszk eredetűnek tartja a haruspiciumot. A Tarquiniusok uralkodása idejétől a rómaiak fordultak tanácsért a haruspexekhez, akik imerték a disciplina Etrusca-t, az etruszk jóslás tudományát. Az isz. e. IV–III. századtól egyre inkább bevonják őket a várost vagy a magistrátusokat illető csodajelek értelmezésébe, hadjáratok sikerének felmérésébe. A Rómába belolvadó Etruszk birodalom arisztokratái soszor jósként próbálták előjogaikat átmenekíteni. A politikusok mellé szegődő haruspexek többnyire egy leendő nagy államférfi támogatásának megszerzésével próbáltak karriert csinálni, míg az állami haruspexek a szenátusi politikát támogatták. Az állami és a magánjósok tevékenysége a II. század végére teljesen szétválik, mi több, szembenállásig fajul.
A principátus idején a haruspicium szigorúbb felügyelet alá került: feltehetőleg Augustus szervezte meg a 60 haruspex testületét, amelybe immár nemcsak etruszk származású jósok tartoztak. A császárság idején az állami haruspexek feladatköre kiszélesedett, a 60 fős testülethez a szenátus fordult, míg a császári haruspexek az uralkodóval álltak közvetlen kapcsolatban. Az I. századtól kezdve az itáliai területeken és a provinciákban is elterjed a disciplina Etrusca, amelynek fő tanait immár latinul teszik közzé. A Severusok idején létrejön a haruspex legionis tisztsége, illetve a császári haruspexek állami díjazást kapnak.
A II. századtól kezdve pedig a régi római vallás tisztségeinek felvételével az idegen vallásokkal szemben a római hagyomány, a mos maiorum védelmezőiként lépnek föl. Diocletianus idején még szerepet játszanak a keresztényüldözés kirobbantásában. A későbbi uralkodók rendeletei folytán, valamint amiatt, hogy az egyre inkább teret hódító keresztény teológia a haruspiciumot minden egyéb jóslási és mágikus tevékenységgel együtt a démonok hatókörébe sorolja, egyre jobban kiszorulnak Rómából.
[szerkesztés] Kockavetés
Kezdetben mind játékra, mind jóslásra az asztragaloszkockát használták, ami a juh- és kecskeláb sarokcsontja volt. Ez még négy oldalú volt, a későbbiekben a hatlapú kocka terjedt el, melyet már Mezopotámiában is ismertek. A rómaiaknál tiltották a dobókocka-játékot, bár a legionáriustól a császárig mindenki lelkesen játszott. Hivatalosan azért tiltották, nehogy elkockázzák utolsó tunikájukat is, ám a valós ok, hogy ne profanizálják azt, ami egykor szent volt.
A Saturnaliákon, az évkezdõ-évzáró ünnepségeken viszont szabad, sõt kötelezõ volt a kockajáték. A lakomákon ott elnökölt az egykor feláldozott bűnbak utóda, a Saturnalia-király, akit kockával sorsoltak ki.
Cicero írja a sorsjóslásról, hogy az õ korában magas beosztású férfi nem folyamodik a kockákhoz. Néhány évtized múlva, Augustus uralkodása alatt azonban a császár veje, fogadott fia és hadvezére, a késõbbi Tiberius császár, mielõtt nagy vállalkozásba kezdett, megkérdezte az arany sorskockákat.
[szerkesztés] A halottkultusz és szertartásai
A római háziszentélyek (larariumok) elmaradhatatlan szobrocskái voltak a larok, az elhunyt ősök jelképei akiket szarutülkökkel, gyakran táncolva ábrázoltak. A házigazda védelmező szelleme, mintegy őrangyal a genius volt. A rómaiak azt gondolták, hogy a halottak szelleme egyfajta árnyalakként létezik tovább. Hittek a visszatérő lelkekben, több, ezzel kapcsolatos átkot tartalmazó kőlapot találtak. A holtak ilyen megidézésével
A kezdetekben máglyán égették el a holtakat, gyakran a sírgödröt is kiégették. Esquilinus dombjaa legrégibb idők óta az alsóbb néposztályok temetkező helye volt rómában Libitina (a halottak istene) szentélyével, itt a holtakat koporsóban vagy gyolcsba csavarva temették.
A gazdagabbak az etruszkok halott tiszteletét követve, és szépen díszített sírkamrákat építettek. Ezek jellemzője a több részre osztott szerkezet, gyakran timpanonnal, szoborral, szöveggel. A gazdag halottakat szarkofágba fektették. A sírtábla neve cippus, melyen az elhunytról részletes adatokat is közöltek.
A Parentalia és a Lemuria a holtak lelkének (lemuroknak) szentelt ünnepek voltak. A Lemuriát a monda szerint Remus alapította (eredetileg Remuria néven) testvére halálának megemlékezéseként. A halottakra való emlékező év végi napokat, a Parentalia-t (parens = szülő) február 13-22 között tartották. Ennek zárónapján, a Feralia napon Rómában az összes templom zárva volt, és áldozati tüzet az oltárokon nem volt szabad gyújtani. Az Ovidiusnál olvasható hagyomány szerint ez ünnepet Aeneos alapította apja elköltözött lelkének tiszteletére. Ekkor, és az elhunyt halálának évfordulóján étellel-itallal teli edényeket, ajándékokat, a gyermekeknek játékokat helyeztek engesztelés és megemlékezésképp a sírra. Az eltemetettek emlékét hosszú ideig megõrizték.
[szerkesztés] Görög mitológia átvétele
A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. A rómaiak szinte teljes egészében átvették a görög mitológiát és a görög isteneket, csupán saját istenneveikre keresztelték őket. Míg a görög isteneket nem lehetett egy az egyben egy funkcióval azonosítani, sokkal inkább egy eszmeiséget, szellemiséget szimbolizáltak, addig a római istenek egy konkrét funkcióhoz tartoztak. Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki.
A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség, elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
A vallás nem hit, inkább állampolgári fegyelem dolga volt. Az itáliai istenek világa mint a legősibb római vallásban az aggályos tiszteletben tartott szertartások világa volt. Rómában azonban az istenek nagyságának elismerése elég ahhoz, hogy az ember boldogságát szavatolja. Az istenek nem kívánják az emberektől egész szívét, egész lelkét és minden képességét. Az istenek csupán annyit kérnek, tartsák őket tiszteletben és megfelelő pontossággal hajtsák végre a szertatásokat. Ha a földi halandó ezt megtartja, garantált a sikere itt a földön.
Szintén jelentős eltérése a róma vallásnak, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél.
[szerkesztés] Keleti, egyiptomi kultuszok
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. A római állam főisteneinek egyre formálisabbá váló tisztelete helyett a Kr. u. II-III. századtól kezdve az erős érzelmi kötődésen alapuló, az egyén evilági erkölcsös élete fejében megtisztulást és boldog túlvilági életet ígérő, keleti eredetű misztériumvallások váltak a római vallásosság meghatározó elemévé. Az egyiptomi eredetű Ízisz, a napistennel azonosított perzsa Mithrasz, valamint a szíriai eredetű Jupiter Dolichenus kultusza terjedt.
[szerkesztés] Kereszténység
313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói ediktumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
A témáról bővebben a Kereszténység szócikkben olvashatsz.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Római regék és mondák a MEK-ből
- HETEK - Grüll Tibor A Mars az antik mitológia tükrében
- Történelmi történetek - Jósok
- Római istenek - Házi és állami istenek
- Szekér Nóra: Kultúrtörténet (oktatási segédlet 3. rész) PDF!
- 2/5. Horváth Pál Vallástörténet - A görögök és a rómaiak vallása és mitológiája
- Trencsényi-Waldapfel Imre: MITOLÓGIA - A görög istenek Rómában és a római mitológia
- Klió 2005/1. - Róma és a haruspexek
- Klió 2002/1. - Népi művészet, népi vallásosság Pompejiben?
- Epigráfia (római síremlékek feliratai és értelmezésük)
- Aquincum temetői - Üzenet a halottak városaiból
Based on work by 